„Sokak szerint a posztmodernnel beléptünk egy ideológiák utáni korba, többé már nem érvényes a politika jobb–bal felosztása és most egészen újfajta szellemi erőtér jön létre. Ez persze nagyrészt illúzió, ahogy a posztmodern is kezd illúziónak bizonyulni. Lassan kiderül, hogy e modernitás utáni korszak nem váltotta be ígéretét, és nem számolt le a modernitás veszélyes tendenciáival, azokat csak szétzilálni és meggyengíteni tudta, de a modernitás alaptendenciájával esze ágában sem volt szakítani. Az politikai nézetek ilyenformán új alakot öltenek. A vélekedések, álarcok, divatok és programok színházi forgatagán ismét átsüvítenek az ideológia szelei. De előbb még egy ideig együtt kell élnünk a múlt századi politikai meggyőződések kiüresedésével, amely a jelenlegi »narratív interregnum« legjellemzőbb tünete.
Ezt a szellemi állapotot legjobban a Partizán stúdiójában kialakult szokások és rituálék szemléltetik. A vendégek mindig fontosnak tartják elmondani, hogy egyszerű munkásemberek gyermekei, ha pedig nem azok, akkor elmondják, hogy ezt picit sajnálják, de nincs ebben semmi szégyen. Mindenki szociáldemokrata beállítottságát hangoztatja, de csakhamar kiderül, hogy ez alatt semmit sem ért, és csak azért ezt mondja, mert ennek pillanatnyilag nincs semmilyen tétje. Ha pedig valódi kérdésekre terelődik a szó, mindenki deklarálja, hogy nincs álláspontja, ő egyszerűen csak jó ember akar lenni. Szimptomatikus volt ebben a tekintetben az elmúlt hónapok egyik médiaeseménye (áleseménye): helyesebben az a bűnbánati rituálé, amit a Partizán celebrált. A Megszólal az exnáci című interjúban egy fiatalembert láthattunk, aki törődött, bűnbánó arccal fejezte ki sajnálkozását »múltja« miatt. Érdekes módon az interjúból éppen az derült ki, hogy a nácik valójában nem is nácik, csak eljátsszák ezt a szerepet a posztmodern nagy színpadán. Lényegében inkább egy szubkultúráról van szó, nem pedig egy politikai álláspontról.
A figyelmes néző arról is meggyőződhetett, hogy a bűnbánó náci sem igazi bűnbánó náci, csupán eljátssza ezt a szerepet a posztmodern nyilvánosság színpadán. Ahogy erre az interjúalany maga is utalt, úgy érezte, mintha pszichológusnál lenne, és végre mentális terheket dobhatna le magáról. Figyelemre méltó, hogy bár sok érv kínálkozott volna, egyetlen érvet sem tudott felhozni saját korábbi nézeteivel szemben, csak arról beszélt, hogy immár megváltozott, és rendkívüli módon szégyelli korábbi politikai önazonosságát. Az önkritikának ez a kritikátlan formája valójában sokkal ijesztőbb, mint ezer vigyázzban álló germán panteista, ijesztőbb, mint a földszellem összes vérlovagjának együttes csatakiáltása, mert a Partizán stúdiójában bemutatott bűnbánati ceremónia valójában a tulajdonságok nélküli ember, a végtelenül manipulálható tömeg sokkal veszélyesebb alakzatait idézi elénk. Nincs szükség valódi számvetésre, nem kell valódi erkölcsi vagy politikai kérdésekről beszélni, ha mindig kéznél van a pszichológia, amelynek segítségével mindent meg lehet magyarázni.”
***